A férfiak többsége szereti úgy gondolni, hogy egyszer csak minden ok nélkül tör elő a sárkány a nőből. Persze, minden nézőpont kérdése. Azért, hogy kicsit megértsétek a nőket (tudom, egyesek szerint ez lehetetlen), elmesélem, mi hogyan éljük meg a „semmiségeket”.

Miért mindig a nőé az éjszakai műszak?

A nő dolga a gyereknevelés – van ez a mondat, ugye. Nincs is azzal semmi baj, hogy a nő otthon van a gyerekekkel, a férfi megteremti a megélhetéshez szükséges anyagiakat. De. Ha mindkettőjük feladatait munkaként értelmezzük (márpedig, gyereket nevelni kőkemény munka!), felmerül a kérdés: az éjszakai műszak miért minden esetben a nőé?

Amíg egy gyerekünk volt, magától értetődően keltem éjjelente, egyszer, kétszer, hatszor. A férjemnek másnap dolgoznia kell, érthető. Amikor megszületett a második babánk, egy ideig még működött ez a rendszer. Szoptatni csak én tudtam, meg egyébként is. Csakhogy már reggelente a nagyobb miatt kelnem kellett. Az éjszakai 2-3 óránkénti kelés és a hajnaltól estig talpon állás meghozta az eredményét: hetente kiújuló migrén roham formájában. Az MR gépben fekve csak egy gondolatom volt: de jó, hogy végre pihenhetek negyedórát. A diagnózis: kimerültség. Ez volt a pont, amikor megkértem a férjemet, időnként keljen fel ő a gyerekekhez éjjel, tápszert vagy vizet már ő is tud adni. 

Ki a fáradtabb?

Az előzőhöz köthető a verseny, amit kivétel nélkül mindig a férfi nyer: ki a fáradtabb? A férfi rengeteget dolgozik (bár neki legalább van ideje meginni a kávéját közben), hazaér, hát engedtessék már meg, hogy lepihenjen, olyan jól esne leülni egy kicsit. Hiszen olyan fáradt. Mi, nők mondjuk nem…  

Nekünk több idő kell az elkészüléshez. Pont.

Hogy egy klasszikust idézzek: ugyanannyi időd volt neked is, mint nekem! Valóban. Csak ebbe az időbe egy nőnek háromszor annyi feladatot kell besűrítenie.  

Egy vasárnapi családi kirándulás vagy egy hétvégi elutazás lazán fordul át nálunk elmebajba emiatt. Amíg én felkelek, megpisiltetem, átpelenkázom a gyerekeket, felöltöztetem mindkettőt, elkészítem a reggelit és elkezdem etetni őket, addig a férjem felkel és odatesz magának egy kávét. Illetve, közben letölti a számítógépről a térképet, és bepakol az autóba. Ilyenkor kérem meg, hogy vegye már át őket. Általában nem is eszem velük, inkább elszököm a fürdőbe, hogy legyen időm elkészülni. Sok esetben a sminkelés, hajszárítás, ráérős ruha kiválasztás kimarad, mert már jön a „mindig rád kell várni”. És még össze kell készítenem a gyerekeknek vizet, pelenkát, pulcsit, alvós állatot, meg ki tudja mit az útra. Persze, ha otthon hagyok valamit, kapom a „nem tetted be a lázmérőt?!”, „hogy maradhatott otthon az orrszívó?!” jellegű kérdéseket, amelyeket hallva képzeletben különböző tárgyakat dobálok felé.   

Sportolj, legyen hobbid, kapcsolódj ki! De mikor?

Egy nő adjon magára, legyen hobbija és barátai! …de csak akkor, ha mindez belefér az idejébe a gyerekek mellett! Ja, hogy nem? Kár.

Az étel melegen jó – bár így csak a férfi eszi

A család minden tagja éhes, elkészül az ebéd, a férfi nekiáll enni. A nő ez alatt eteti a gyerekeket, az ő ebédje mindig kihűl. Ha véletlenül mégis a férfi eteti valamelyiket, az úgy néz ki, hogy a gyerek szájába ad egy kanállal, aztán az vár, amíg ő eszik hárommal. Vagy jön a jól ismert éttermi jelenet: "gyorsan megeszem, és utána átveszem a gyereket" - ebből tudjuk, mi lesz. Tisztelet a kivételnek.

Nyugi, édes, jól elleszünk!

Ha valamilyen csoda folytán a nő mégis ellógna egy félórára kozmetikushoz, akkor nem, a TV nézés és a meccs nem a megfelelő program egy hároméves számára. A nő szinte biztosan játszóterezni vagy sétálni viszi a gyereket, de minimum legóvárat épít és/vagy rajzol, fest, mondókázik vele. Olyan nagy kérés, hogy ebben a kivételes néhány esetben tegye oda magát az apa is? 

Szóval, kedves férfiak, nem arról van szó, hogy nekünk lételemünk a vita, kötözködés. Mindez persze csak néhány „apróság”, ami miatt képesek vagyunk - szerintetek - állandóan veszekedni. De őszintén: innen nézve azért érthető a kiakadásunk olykor, nem?