Most akkor bűnös vagyok?

2016. október 21. - rcsdaniella

Van ez az ügyem az elmászkálással. Négy év otthonlét után újra eljárok néha a barátnőimmel. Vacsorázunk, beülünk moziba, vagy egy italra valahová. Ha nem tenném, becsavarodnék. Így viszont gyakran találom szembe magam mások rosszalló véleményével.074.jpg

Ismered az érzést, mikor egy csajos este után reggel próbálsz kipihentnek tűnni a gyerek(ek) előtt, de közben képtelen vagy lenyelni egy falat pirítóst vagy megfogalmazni egy összetett bármilyen mondatot? Nem? Eljön majd az ideje, mikor megtudod, milyenek a másnapok, immár anyukaként. 

Szombat van, negyed hétkor kelnek a gyerekek. Még hallom, ahogy a férjem suttogva kiviszi őket a hálóból: „ne zavarjuk anyut, későn jött haza, hagyjuk aludni!” Hálás vagyok ezért a mondatért, képtelen lennék még kinyitni a szemem. Másrészt, azonnal elkezdem rosszul érezni magam. Anya, a részeges, itt fetreng, miközben már 7 (!!) óra van! Győz a lelkiismeret furdalásom, lufifejjel kikászálódom az ágyból. A fürdőben belenézek a tükörbe és megállapítom, hogy pont úgy nézek ki, ahogy érzem magam. Nem baj, meg is érdemlem! Meg? De miért is? Miért van bennem az érzés, hogy mama létemre nem kelhetek fel én utoljára a családból néhanap?

Miért kéne rosszul éreznie magát egy anyának, amiért szüksége van a feltöltődésre? Húzzam le a rolót 33 évesen, mert szültem két gyereket? A legbosszantóbb, amikor épp más nőktől kapok rosszallást. „Neked már megint kimenőd van?” – kérdezi egy-egy ismerős, mikor összefutunk valahol. Kimenő – ez meg milyen kifejezés?! Mintha egy anyának el kéne kéredzkednie valakitől, hogy jól érezhesse magát. Belém akarják sulykolni, hogy nem normális, hogy anya létemre este nyolc után máshol vagyok. Mikor otthon lenne a helyem. Ott, ahol egész nap, egész héten vagyok. A tulajdonképpeni munkahelyemen. Tényleg olyan nagy baj, hogy néha ki akarok kapcsolni? Hogy szeretném felvenni a szekrényben bújó magassarkúimat, és nőnek érezni magam, nem csak „anyuci” lenni?

„De hát, már anya vagy!” – mondaná erre anyukám. Heves vitáink vannak ezzel kapcsolatban. Ő egyedül nevelt fel hármunkat. Bébiszitter és segítség híján a munka – gyerek – háztartás háromszögében élte az életét a harmincas éveitől kezdve. Tudom, más volt akkoriban. És tudom, nem ő az egyetlen. Becsülöm is azokat, akik képesek ilyen áldozathozatalra. Ugyanakkor, én csak úgy tudok a gyerekeimnek adni, ha magamnak is adok. Ha néha pihenek, kikapcsolok, feltöltődöm.

Jót röhögünk az egyik barátnőmmel, mikor telefonon meséli, ő hogyan próbál egy-egy csajos este után másnap fittnek tűnni. Akárhogy is mossa le hazaérve a szemfestéket, reggelre mégis megjelenik összesűrűsödve a szemzugában. És ettől olyan érzése van, mintha valami bűnöset tett volna, amíg a gyerekei aludtak.dsc_2675.jpg

A barátnőim nagy része egyébként hozzám hasonló cipőben jár, a szó átvitt értelmében is. Sokuk mégis megkapja otthon, hogy: „már megint el akarsz menni?” Mintha azzal, hogy valaki gyereket vállal, ígéretet tenne, hogy mostantól teljesen megváltozik. Már nem fogja szeretni a jó zenét, már nem akar többet csukott szemmel táncolni, megőrülni a ritmusra. Inni egy pohár bort, nevetni a lányokkal. Mintha korábban csupa rosszat, szégyellnivalót tett volna ezekkel. Nekem szerencsém van. A férjem kifejezetten szereti, hogy maradt bennem valami a nőből, akibe beleszeretett, és nem csak mami vagyok.

Egyébként is: hogy mutassam meg a lányomnak, milyen egy igazi nő, ha közben én is elfelejtem?!

Egész életemben szerettem a társaságot. Eljártunk kiállításra, koncertekre, moziba, vacsizni. Minden olyat megéltem, ami ahhoz kellett, hogy most ne érezzem úgy, hiányzik valami. Akkor és az jött az életembe, aminek jönnie kellett. Szerelmek, bulik, egyre komolyabb kapcsolatok. Végül a férjem és a gyerekeink. Aztán azt vettem észre, hogy már nem járunk kiállításra, színházba, vacsizni. Nem járunk sehova. Az igazsághoz tartozik, hogy az elmúlt három évben örültem, ha alhatok végre egyben pár órát vagy megihatom a reggeli kávémat délben. De most, hogy kezd rendeződni az életünk, este kilencre mindkét gyerek alszik és reggel hétig viszonylag nyugi van, lehetőségem nyílik visszatérni az életembe. Ami nem csak pelenkából meg mosatlan edényekből áll.

Napközben aztán már röhögök magamon, mikor próbálok megfelelni a jó anyuka szerepnek és nem iszonyú fáradtnak tűnni a gyerekeim előtt. Végül feladom. Délután már megengedem nekik, hogy mesét nézzenek, miközben a kanapén fekszünk együtt. Kaját rendelünk, és csak vagyunk. Estére aztán csökken a bennem lévő rossz érzés is. Érezze magát bűnösnek, aki akarja! Én inkább maximumra tekerem a „nagylányos” zenét és együtt ugrálunk rá a srácaimmal a nappaliban.