Úgy beszélek, mint az anyám!

2016. november 21. - rcsdaniella

Ma azt találtam mondani a háromévesemnek, hogy „kislányom, foglald már el magad valamivel! Annyi játékod van, nem igaz, hogy te mindig unatkozol!” Az utált mondatok, amelyeket gyerekkoromban anyukámtól hallottam. Lehet, hogy ideje átértékelnem a múltat?dsc_0406-001.jpg

Akkor még persze azt gondoltam, ha nagy leszek és gyerekeim lesznek, én soha nem fogok ilyeneket mondani. Nem fogok majd kiabálni velük, nem fogok nekik parancsolgatni. Olyan anya leszek, akivel jókat lehet beszélgetni, nevetni. Mint a filmekben. Megfogadtam, hogy sosem mondok majd fenyegetően olyanokat, hogy „kislányom!”, meg hogy „utoljára szóltam!” Nem lesz fontosabb a házimunka, mint a gyerekeimmel töltött idő, és soha, de soha nem engedem majd meg magamnak, hogy a munkahelyi/magánéleti stresszt rajtuk vezessem le.

Aztán felnőttem. Anya lettem. Van két gyerekem, meg egy férjem, akikre főznöm kell. Mindig tele a mosogató és hiába pakolok el naponta ötszázszor, a lakás állandóan szalad. Van egy halom szennyes és két rakás pakolnivaló tiszta ruha naponta. Vannak fizetnivaló számlák és határidős munkák. Elintézendő feladatok és különböző konfliktushelyzetek, amelyek nem hagyják nyugodni az embert. És igen, amikor fáradt vagy feszült vagyok, akkor jönnek az ilyen mondatok, mint ma is.

Ha este kilenckor negyedszer szólok a lányomnak, hogy kezdjen el vetkőzni és jöjjön a kádba, ő meg erre válaszul a falat firkálja filctollal, el tud pattanni a húr. Vagy reggel, amikor késésben vagyunk, de egyik sem hajlandó cipőt venni, viszont szanaszét dobálják a sálat, sapkát. Amikor próbálom őket bevonni játékos módon a házimunkába, de a végére dupla munkám van, akkor megint csak előjön belőlem a nem jó fej anyu és idegesen felcsattanok. A személyem elleni támadásnak veszem, ha beletörlik a ragacsos kezüket a kanapéba vagy beletapossák a gyurmát a szőnyegbe. Pedig, csak gyerekek. És én mégis gyakran kiabálok velük, fenyegetőzöm, ja, és a legszebb: zsarolok. Végső kétségbeesésemben jön a „nincs több süti”, „nincs délután játszó” és hasonlók. Ilyennek képzeltem magam anyukaként? Egyáltalán nem. Mondom is a férjemnek, hogy nem csodálnám, ha a gyerekeim nem állnának szóba velem, miután felnőttek. Néha attól tartok, hogy utálni fognak, hogy nem mondanak majd el nekem magukról dolgokat, amiért sokszor ilyen vagyok velük.  

Pedig, úgy érzem, mindent megteszek, ami tőlem telik. De ember vagyok, véges a türelmem. Vannak problémáim, vannak rosszabb pillanataim, nem tudok a nap huszonnégy órájában türelmes és mosolygós, odaadó anyuka lenni. Persze, jól tudom, hogy mindez nem vigasztalja a kis pityergőt, aki most megszeppenve legózik egyedül a sarokban, hogy elfoglalja magát, ahogy kértem.   

Kezdek teljesen másként tekinteni a gyerekkoromra, ezekre az akkor annyira rosszul eső mondatokra, az anyukámra, aki mindig jót akart nekem, csak éppen neki is voltak nehezebb pillanatai.

„Na, várj csak, segítek tornyot építeni. Jó lesz?” – ülök oda a kis szöszi mellé a szőnyegre. „Jó” – mondja elmosolyodva.  

Azt hiszem, este felhívom az anyukámat és elmondom neki, hogy már értem őt. És hogy köszönöm, hogy minden nehézség ellenére ennyi mindent megtett értünk. Azt pedig csak remélni merem, hogy felnőttként a gyerekeim ugyanígy meg fognak majd érteni és meg fogják bocsátani a hibáimat.