Minek nevezzelek?

2016. december 05. - rcsdaniella

Amikor a férjemhez szólok, és néhanap kicsúszik a számból, hogy „apaaa”, szinte azonnal észbe kapok: ó, ezt nem szabadna! Hiszen megmondták a nálam bölcsebbek, hogy ez a házasság végéhez, az intimitás elvesztéséhez vezethet. Normál körülmények közt én is a keresztnevén szólítom a férjemet (és ha épp ketten vagyunk, így is teszek), de a helyzet sokszor ennél bonyolultabb.img_5673.JPG

Először is, a férjem sajátja és az én fogadott kamaszom mindig is „papának” hívta az apját. Már a kapcsolatunk elején felmerült a kérdés, hogyan nevezzem az apukáját, ha vele beszélgetek? „Múlt héten Lacival felmentünk a hegyre” – nem jó. „Múlt héten az apukáddal felmentünk a hegyre” – mintha nem egy család lennénk. „Múlt héten apával felmentünk a hegyre” – ilyet talán csak az anyukája mondhatna. Maradt az, hogy úgy hívom az apukáját, ahogy ő is: papának. „Múlt héten papával felmentünk a hegyre”. Persze, azért, ha a férjemnek szóltam, nem papáztam le, de sokszor az ő társaságában neveztem így őt a lányának. (Értitek még?)

Aztán, itt van a két közös gyerekünk, akik apának hívják az apjukat. Ha ők is jelen vannak, olyankor van néha az a bizonyos szituáció, hogy azt mondom: „apa, gyere ide, kérlek!” Furcsának tűnhet, szent igaz. Mert valóban: ő nem az apám, hanem a férjem. Valahogy kimondva mégsem érzem annyira bénának. Az sem zavar, amikor néhanap a férjem szólít engem „anyának”. Nem jelez a vészcsengő a fejemben, hogy eddig és ne tovább!

Mert tudom, hogy ez nem egymásnak, hanem a gyerekeinknek szól. Amikor a gyerekeink ott vannak, akkor pedig én elsősorban anya vagyok, míg ő elsősorban apa – ezeket a szerepeket töltjük be a családunkban. Ezért, nekem nincs bajom azzal, ha időnként a férjem így hív. És ciki vagy sem, vállalom, hogy mondunk ilyet egymásnak. Hozzáteszem: mindketten tudjuk, hogy ez játék. Az összetartozást hivatott kimutatni a kislányunk és a fiunk felé. Ha este végre kettesben lehetünk, újra nő meg férfi vagyunk, eszünkbe sem jut a másikat apának, anyának hívni. Ahogy egy étteremben sem kiabálok oda neki, hogy "apa, kérj még egy vizet!" Szerintem a lényeg az, hogy külön tudjuk-e választani adott helyzetben a szerepeinket. 

De hogy fokozzam a dolgot: a lányom engem sokszor Daniellának vagy Daninak szólít, míg az apját Lacózza. De gyakran beszél rólunk úgy is, mint mi egymásról. „Akkor apa és Daniella jöjjön velem fürdeni!” „Ma Lacó meséljen, jó, anya?” És sorolhatnám. Mégsem fordul meg a fejemben, hogy furcsa, hogy a tulajdon lányom a keresztnevemen hív. Sőt, imádom! Szóval, a mi családunkban teljes a káosz. És ez így van jól. Szerintem.