Búcsú a szoptatástól

2017. április 21. - Noémia

A szoptatás elhagyása sokszor nehezebb a mamának, mint a babának. Olvassátok szeretettel a mi személyes történetünket az anyatejes táplálásról!pexels-photo-230590.jpg

Egy nehézségekkel, problémákkal teli terhesség és egy farfekvésből adódó császármetszés után nem csoda, hogy örültem annak, hogy van tejem és tudok szoptatni. Végre valami, ami úgy működik, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, ráadásul egy meghitt kapocs köztem és a pici lányom között. Amikor táplálom a gyermekemet, csend van és nyugalom, nézhetem őt közelről, ahogy belőlem nyeri az életerőt. Ugyan az első alkalmak a kórházban nem éppen az idillről szóltak (olyan heves méhösszehúzódásaim voltak a szoptatástól, hogy elájultam, úgy kellett visszakísérnie a nővéreknek a szobámba), de nem adtam fel. Kinga szerencsére ügyes volt, úgyhogy végül sikerült összeszoknunk és a fájdalmaim is alábbhagytak. Ekkoriban olyan voltam, mint a tinédzserfiúk: reggelre nedves folttal ébredtem és erőteljesen megduzzadtam, csak két arasszal fentebb.

Amíg be nem állt a megfelelő tejtermelésem, azt tanácsolták, hogy fejjek. Hát, én olyat nem tudok, mint kiderült. Próbáltam én mindenhogyan: kézzel a tükör előtt szerencsétlenkedve, három ujjal csavargatva, mint egy Sokol rádiót, illetve kölcsönkapott elektromos fejőgéppel. Ahogy beindult azzal az ijesztően hangos, berregő-zúgó hangzásával, majd elkezdte ipari szívógép módjára egyhangúan rángatni a mellemet, amire végül hetyke kis csavarmenetet varázsolt, te jó ég… nagyon bizarrnak találtam. Az egyetlen adagot, amit nagy nehezen kipréseltem magamból bő fél óra alatt, dühömben odaadtam a férjemnek egy felespohárban, aki röhögve megitta egy húzásra. Még az a szerencse, hogy beállt a kereslet-kínálat, és nem is volt rá szükségem, mindig pont annyi tejem volt, amennyi kellett a babának.

Imádtam szoptatni: nyughatatlan, állandóan jövő-menő-pakoló típusként élveztem, hogy olyankor csak én vagyok és ő, kettecskén egy nyugodt félórában, egymás szemét fürkészve, olyan szoros kötelékkel, amelyet csak az anyatermészet alkothat. A kislányom közben olyan mókás huncutságokkal szórakoztatott, hogy átszellemülten kapirgálta a ruhámat, belenyúlt a számba szemfogat simogatni és lelopta a szemüvegemet. Voltak persze átmeneti nehézségek a kis zabagéppel, például amikor kijöttek az első fogai, olyan harapásnyomokkal gazdagodtam, mintha egy szado-mazo klubban töltöttem volna az estémet a gyerekszoba helyett. Néha órákig ordított etetés előtt, mert éhes volt, de annyira felhergelte magát, hogy emiatt nem tudtam mellre helyezni, tipikus 22-es csapdája.

Amikor kilenc hónapos lett a kismanóm, durván lefogytam (47 kilóra, pedig 51 kilósan estem teherbe és sosem voltam ilyen sovány), illetve erősen hullott a hajam is, úgyhogy elmentem egy teljes vérvizsgálatra. Amikor kiderült, hogy a pajzsmirigyem rendben van, a nőgyógyászom közölte, hogy hagyjam abba a szoptatást, mert már nincsen rá szüksége a babának, és ilyenkor már nem annyira tápláló az anyatej, mint az első fél évben. Én azonban még két hónapig folytattam, mivel végig a fokozatosság elvét követtem. Az első szoptatást akkor hagytam el, amikor sikeressé vált a hozzátáplálás, majd havonta újabbat és újabbat, és a kislányom egészen simulékonyan követte a változásokat. Egyedül az volt számára furcsa, amikor hét hónaposan meg kellett tanulnia, hogy mi az a cumi, mert előtte nem kapott egyáltalán, de valamiből innia kellett a tápszert. Tizenegy hónapos korára – amikor már csak naponta egyszer tettem mellre – egyszeriben nem akart szopizni, holott addig mindig két kézzel markolt rá és kezdte vadul szívni. Csak nézte-nézegette, majd a mutatóujjával megbökte, mint egy döglött állatot szokás, és ekkor megértettem, hogy ennyi volt. Letargikusan nyugtáztam, hogy vége a legintimebb korszakunknak, de úgyis jön még annyi közös élmény. A Függetlenség Napjának hozományaként legalább mostantól bármikor megetetheti Kingát az apukája is, és tömhetem az arcomba a kapszaicintól tüzelő, kedvenc keleti fogásaimat is.

Nektek milyen élmény (volt) a szoptatás?