Ciki a holtomiglan-holtodiglan?

2017. április 25. - rcsdaniella

Manapság nem divat házasnak lenni. Nem trendi. De hát, a hagyományos, a megszokott út sosem volt trendi. Viszont épp ettől időtálló.1_27.jpg

Bár néhányan szeretnék, a házasság sosem megy ki a divatból. Mert jóval többről szól ez, mint hogy legyen-e papír nő és férfi közt vagy sem. Bár való igaz: annak, akinek csak erről szólna, nincs értelme elköteleződnie.

Vannak nők, akik nem tudnák, nem akarnák kimondani „a férjem” kifejezést. Ez az ostoba szemlélet, ez a mai trend – amely a függetlenséget, az „ént”, a szingliséget élteti – elhiteti velük, hogy kínos ilyet még mondani is. Hiszen olyan ódivatú. Szerintem nem az. De az egó világában – amikor minden arról szól, hogy én mit kapjak meg, nekem hogy legyen jó – nem is lehet ezen csodálkozni.

Házasságban élek. Sosem éreztem még, egyetlen pillanatra sem, hogy ez bármiben hátráltatna. Hogy rab lennék, hogy ne lehetnék önmagam, hogy ne élhetnék úgy, ahogy szeretnék. Sőt.

Miért akarnék hát a szónak ebben az értelmében független maradni? Egyáltalán: mit jelent függetlennek lenni?

Számomra azt, hogy kereshetem önmagamat, próbálgathatom a határaimat, megismerhetem a világot. Hogy teljes életet élhetek, minden szempontból, legyen szó karrierről, hobbiról, sportról, kikapcsolódásról. A férjem, a házasságom nem hogy akadályozna, sokkal inkább támogat, segít ebben.

Sosem voltam az a lány, aki habos-babos fehér ruhában képzeli el magát a templomban. Nem álmodoztam kislányként az esküvőmről. De mindig tudtam, hogy férjhez megyek majd. Semmi ódivatút nem látok a házasság intézményében. Azt látom benne, hogy két ember élete összekapcsolódik, együtt folytatódik tovább. Nem egymást kiegészítve, nem egymásra utalva, nem a másikat bármilyen módon kiszipolyozva, hanem egymást erősítve. 

Emlékszem a reggelre, amikor először feleségként ébredtem fel. A nap besütött a szobába, ránéztem a férjemre és azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Hogy tartozni valakihez a világon a legjobb érzés. Hogy valami új, izgalmas fejezet veszi kezdetét. A mindennapos viták ellenére úgy érzem, jó döntést hoztunk anno. Nem mondom, hogy mindig könnyű az élet, de amikor túljutunk egy-egy nehezebb időszakon, az hihetetlenül megerősíti a köztünk lévő köteléket. Mint amikor az ember megugrik egy-egy akadályt, feljebb lép egy szintet.

A múltkor olvastam egy cikket arról, miért jó szinglinek lenni. Az érvek közt szerepelt, hogy bármikor lehet otthon az ember kitérdelt melegítőnadrágban, senkihez nem kell alkalmazkodnia, nem kell magyarázkodnia, ha nincs tele a hűtő. Csak én érzem úgy, hogy mindez erőltetett?        

Engem sem vernének meg, ha csak egy romlott ementáli csücsülne a hűtőben (bár már csak magam miatt is szeretem, ha van otthon mit enni), és bár nem érzem túl jól magam kinyúlt mackóban, abban vagyok otthon, amiben csak szeretnék. Ami pedig az alkalmazkodást illeti: tény, hogy felváltva zuhanyozunk a férjemmel, így húsz percig mindennap foglalt a fürdő, de azért a maradék 23 óra 40 percben meg lehet oldani a dolgot. 

Nem arról van szó, hogy nem lehet élni a papír nélkül. Hanem arról, hogy lehet élni azzal együtt is.

A lényeg úgysem azon van, hogy nevezzük azt, ami összeköt minket a másikkal. Szerelemnek, élettársi kapcsolatnak, házasságnak? Teljesen mindegy. A szeretet sosem fog kimenni a divatból, mert az ember elemi vágya.

És hát, még a szinglik szinglije, Carrie Bradshaw is férjhez megy a Szex és New York című film végén. Mi más lenne ez, ha nem bizonyíték arra, hogy a világ azért mégiscsak társsal együtt az igazi?