Csúfolják, gúnyolják, kiközösítik?

A gyerekek sokszor kegyetlenebbek, mint a felnőttek

2017. május 24. - rcsdaniella

A kisgyerekes szülők életébe egyik napról a másikra köszönt be a felismerés: a gyerekek olykor nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Nekünk, felnőtteknek van felelősségünk abban, hogy szemet hunyunk-e felette!img_3262.JPG

A kiscsoportos lányommal még az elején tartunk a folyamatnak, de már sejtem, nem fogjuk tudni elkerülni, hogy időnként sírva jöjjön haza az oviból, később pedig majd a suliból. Az első csalódás nemrég érte. Ez ugyan még messze van a kegyetlenségtől, de életében először tapasztalta meg, hogy a dolgok nem mindig úgy működnek, ahogy ő szeretné és hogy az emberek sem mindig olyanok, amilyennek gondoljuk őket. Szeptemberben kezdte az óvodát, szinte az első naptól jó barátnője lett egy kislány, sülve-főve együtt játszottak. Aztán a kislány nemrég gondolt egyet és úgy döntött, mégsem Lencsi lesz a barátja. Helyette most egy kicsit erőszakosabb lánnyal barátkozik. Ma reggel Lencsi útját állták, ellökték és nem engedték be a babakonyhába. A jelenetet az ajtóból nézve majd’ megszakadt a szívem. Azóta központi kérdés az életünkben, hogy "nekem lesznek barátaim?"

„Ez ebben a korban teljesen természetes, egyik nap barátok, a másik nap nem” – mondják, akikkel beszélek. Ha játék közben összevesznek, és jön a „nem vagy a barátom” – az oké. Ha utána kibékülnek, és újra barátok, az is oké. De nem tudom a lányomnak azt mondani (és nem is akarom), hogy oké, ha valaki egyik nap szeret, a másik nap nem – ok nélkül, éppen, ahogy kedve tartja. Az undokoskodást, bántást pedig semmilyen formában nem kell elfogadni! Amikor egy idő után válaszreakcióként, és hogy védje magát, Lencsi is hasonlóval kezdett el próbálkozni az óvónők szerint, azonnal leültettem és elmondtam neki, hogy ez nagyon bántó viselkedés, ne tegyen ilyet. Gondoljon arra, neki mennyire rosszul esik, ha ezt kapja!

Mi, felnőttek is megbántódnánk ezen, nemhogy egy négyéves, aki épphogy csak kezdi megtapasztalni, hogy a világ nem mindig az a tuti hely, ahogy azt eddig gondolta. A lányom korábban sosem találkozott ilyesmivel, burokban élt. Most kezd szocializálódni, most szembesül először hasonlókkal. Értetlenül áll előtte. Sírva kel fel éjjelente, zaklatott, látom, hogy megviselik a történtek. Megértem az érzéseit és nem akarom elbagatellizálni a helyzetét, noha tudom, hogy ennél csak komolyabb helyzetek lesznek majd az életében.

Nemrég annak voltam szemtanúja, hogy egy kislány a mászóka tetején ült – valószínűleg megijedt a magasságtól – hat másik gyerek pedig lentről kiabált neki: „gyáva, gyáva”!

Találkozunk néha olyan nagyobb gyerekekkel a játszótéren, akik egyáltalán nem jó fejek – hogy szépen fogalmazzak. A szülők kínosan próbálják magyarázni egy-egy szituációban, hogy „hát, tudod, ő már nagy és nem tud mit kezdeni a kicsikkel”. Számomra ez mégsem jelent választ. Én is voltam „nagy”, én sem akartam kicsikkel játszani, hát odébb mentem. Nem löktem fel egyiket sem, nem húztam fel az orrom és fordítottam el a fejem undorral, és főleg nem szemétkedtem velük, nem utasítgattam és nem zavartam el őket.

Mióta mentjük fel ezt a fajta viselkedést és főleg: miért?

Nekem azt tanították, segítsd a másikat! Ha kicsúfolnak valakit a többiek, állj mellé! Ha neki nincs, kínáld meg! 

Gyerekként ugyan „szerencsém” volt, mert elkerült a komolyabb szívatás, mégis tudom – láttam számtalanszor – mit okozhat. Általános iskolában a rövid hajam és a becenevem – Dani – miatt csipkelődtek velem, mondván, nem is kislány vagyok. Inkább viccelődés volt ez, mint sértés, mégis volt pár nehéz pillanatom akkoriban.

Akár az, aki megúszta, akár az, aki a sebeket máig magában hordozza, tudja, hogy mit okoz a gyerekkorban átélt bántás, a kiközösítés, a nem elfogadás.

Miért nem védjük hát meg a gyerekeinket legalább azzal, hogy odafigyelünk? Hogy százszor és ezerszer elmondjuk neki, ha kell, hogy nem szabad bántani másokat – sem szóval, sem tettel! Hogy a telefonnyomogatás helyett észrevesszük, ha a gyerekünk épp másokat terrorizál! Hogy nem hunyunk szemet a kiközösítés felett, és nem nyugszunk meg attól, hogy épp nem a miénket bántják! Nekünk, felnőtteknek van felelősségünk mindebben!