Az etetés kínja a finnyás-korszakban

2017. október 04. - Noémia

A zabagép kislányomból hirtelen válogatós lett. Minden nap ugyanazon kattogok: vajon megeszi, amit főztem neki, vagy ezt is undorral kiköpi két falat után? Esetleg megvető lazasággal maga alá hajítja, szimbiózisban a földön lévő morzsatemetővel?

20171003_182924.jpg

Eddig – nagyapja szavaival élve – csak egy dolgot evett meg: amit elé tettem. Olyankor az egész gyerek egy óriási szájjá lényegült át, amiből úgy kellett kimenteni a kanál végét, olyan fénysebességgel húzta rá a fejét az ételre. Pár hete azonban elkezdődött az a korszak, hogy rettegéssel vegyes izgalom minden étkezése. Általában, miután feladtam a tukmálást, legalább annak örülök, ha azt a száraz vackot elnyammogja, aminek semmi tápértéke nincsen, de legalább kerül bele mégis valami kalória. Nemrégiben például, amikor zöldséglevest készítettem neki – amit addig imádott –, a szülőknek szánt csülökért rinyált ujjal mutogatva, mint egy görbe ujjú, károgó javasasszony. Arra bezzeg közölte, hogy „nyamm-nyamm”, majd felém nyújtotta a pépesre nyomkodott répát azzal a fejjel, hogy „tudod, hogy hová dugjad ezt, anya”. Mostanában, ha valamit kinéz magának a konyhaasztalon, visító toporzékolásba kezd, esetleg szűköl a lábamnál és törleszkedik, mint egy kölyökkutya.

Ez önmagában nem gond, hiszen nyilván ő érzi, hogy mire van szüksége, de nyilván következetesen soha nem arra, amit kitalálok neki. Van, hogy az egyik ételt gusztustalanul kilöki a szájából, hogy a másikat bevegye, aztán könyörög egy harmadik féléért, végül rájön, hogy mégis az első volt a nyerő. A minap a hasmenésére való tekintettel főztem neki krumplit és vettem hozzá csirkemellsonkát, mondván, ezzel nem lövök mellé. Ám a kislányom kikérte magának, hogy csak úgy külön-külön megegye ezeket, ezért atomfizikusokat megszégyenítő kísérletezgetés után megszületett az optimális tálalási megoldás: a sonkából tekercseket kellett sodornom, amelyet meg kellett töltenem sós krumplidarabkákkal, és lám, így rolád-formában már rögtön fogyasztható lett a főztöm. Máskor csak kanálból, vagy ellenkezőleg, kizárólag kézből eszik, esetleg úgy, hogy az én tányéromról cseni el,de semmi logika nincsen az egészben. Nem tudom, hogy a kisbabám uniós minőségellenőrnek vagy Michelin-csillagos séfnek készül, de a sztárallűrjei már megvannak hozzá, az biztos…

A családban mindenki másképp reagálja le a dolgot. Anyám megtörten roskadozik a székén, amikor a huszadik falatot sem sikerül beleimádkozni a gyerekbe, nagyanyám pedig úgy van vele, inkább beletömi a perecet, csak ne sírjon, mert azt ő nem bírja hallgatni. A férjem erélyesen rászól, hogy hagyja abba a hisztériát, és inkább hagyja, hogy szétgusztustalankodja az egész procedúrát. Apósom mindig azt tanácsolja, hogy ha a baba nem eszi meg, amit adok neki, akkor majd pótolja a következő étkezés alkalmával, amúgy meg tankolja az étkezések között szalonnával meg túrórudival, mondván, azt kunyerált éppen az unokája. Én pedig próbálok lavírozni az elveim és a realitás között, de kőkeményen vesztésre állok: éppen a kölesgolyó-maffia áldozataként takarítom a járólapot, visszatéve a hűtőbe az eredeti tervet.

Ti hogyan kezeltétek ezt a korszakot?