A sötét középkor(úság) margójára

2019. február 10. - rcsdaniella

Előbb-utóbb mindenkit utolér a középkorúság. A kérdés az, milyen passzban leszel éppen, amikor megcsap a felismerés, hogy az életed felénél jársz.

dsc_6143_fem_blogra.jpg

                                                                 Fotó: cselenyidaniella.com

Képzeljétek, középkorú lettem! Na, persze nem egyik pillanatról a másikra történt mindez. Kb. egy hete ért a felismerés, amikor egy barátnőmnek a következő mondat hagyta el a száját: “de hát nem csodálkozhatunk, hiszen középkorúak vagyunk.”

- Igen, hú, ez ijesztő lehet – gondoltam együttérzően bólogatva (gondolom, a sokktól kikapcsolt az agyamnak az a része, amelyik az automatikus reakciók kontrolljáért felel), de aztán pár másodperc múlva csak eljutott az információ a központba. Basszus, ez rólam is beszél!

Hazáig ízlelgettem magamban a kapott infót. KÖZÉPKORÚ. Ha a neten beütöd, ilyesmit találsz róla: Kb. harmincöt és ötvenöt év között levő, már nem fiatalos külsejű (személy). Mivan?!

Oké, tény, hogy áprilisban 36 leszek, tehát a középkor sunyi módon már egy éve bekúszott az életembe. Valószínűleg azért sem tűnt fel, mert az elmúlt két évben iskolapadot koptattam, államvizsgáztam (igaz, 10 évet csúsztam vele) és hivatalos fotográfus lettem. Lehet, hogy a diáklét meg a vizsgadrukk zavart meg vagy csak nem volt időm és energiám a suli meg a két gyerek mellett ilyenekkel foglalkozni, de tény, és nem vettem észre, hogy időközben elment az idő. Egyszerre minden emlékem előjött. Ahogy a gimis barátnőm anyukája magyarázza nekünk, kamaszoknak, hogy majd 30 felett perceknek fognak tűnni az évek. Meg hogy az anyukám azt mondja, szemét dolog ez az idő, hiszen, ha belenéz a tükörbe, szinte meglepődik azon, amit lát, mert bizony belül valahol 20 és 40 közt van még mindig.

És most én is itt tartok! Ma holnap én fogok hasonlókat beszélni a lányomnak és a kis barátnőinek, mikor nálunk alszanak. Döbbenet! Némileg megnyugtat, hogy anyukámék generációja hasonlóképpen élhette meg a felismerést, kevésbé érzem magam bénának attól, hogy nem én vagyok az egyetlen a földön. 

dsc_1042.jpg                                                         A gyermekvállalással kezdődik minden?                               

Akkor hát, ismerkedjünk meg ezzel a kifejezéssel: középkorú.

Először is ijesztő, mert azt sugallja, hogy már az életed közepén jársz, vagyis, annyi van hátra, amennyit eddig éltél.

Az a derékfájás, amiről eddig csak azt hitted, hogy egy rossz mozdulat eredménye, valószínűleg örök társad lesz a jövőben. Hasonlóan a migrénhez, ami a szülések óta időnként elkísér, hogy az ovuláció kísérőjelenségeiről (négykézláb tudnék mászni olyankor) már ne is beszéljek. Jellemző, hogy amíg gyereket szerettünk volna és figyelni akartam rá, sosem éreztem, most bezzeg...

A munkaerőpiacon már nem te vagy a legkelendőbb, hiszen minimum egy, de lassan kettő generáció csúcsdiplomásai is ott tolonganak egy-egy munkahelyért. Mire a gyerekvállalás után felocsúdtál és elkezdenéd kitalálni, újratervezni az életedet, szembesülnöd kell vele, hogy a 35+-os pályakezdőkért bizony nem kapkodnak. Márpedig a huszonéveseknek még nem kell hazarohanniuk, hogy odaérjenek az oviba és az sem gond, ha esti vagy hétvégi munka adódik. Esti mese után viszont elég nagy szívás nekikezdeni a harmadik műszaknak.

De amitől végképp és igazán középkorúnak érzed magad, az, hogy nem vagy tisztában (és őszintén szólva nem is akarsz) a különböző youtuberekkel, influencerekkel, instasztárokkal meg hasonlókkal.

Mint a nagyik, pár barátnőmmel néha elhűlünk ezeken a “mai fiatalokon”, akik abból készítenek videót, hogy a tescóban karácsonykor karácsonyi díszeket vásárolnak (őrület!) Két bejglisütés, fadíszítés, gyerekekkel tanulás, karrier építés és a pénzügyek intézése közt beugorva egy doboz díszért tényleg érthetetlen, hogy húszévesen ez megörökítendő eseménynek számít.

Viszont, a középkorúság közelebbről nézve - a nevén túl - nem is olyan ijesztő.

Igaz, már jópár éve, de megtaláltam életem szerelmét, van két közös gyerekünk, családunk lett. Imádom az együtt töltött idő minden pillanatát. Hétvégéken kirándulunk, kávét iszunk pizsamában, amíg a gyerekek legóznak előttünk a földön és őszintén azt érzem, EZ az élet értelme. Nyál vagy nem nyál, nem tudok eléggé hálás lenni azért, amim van, pedig nem élünk az átlagnál jobban, vágyhatnék még ezer más dologra. És sejtem, hogy a 18 évesek elolvasva ezt a pár sort most arra gondolnak, “úristen, csak ilyen unalmas ne legyen majd”, de innen üzenem nekik: én is gondoltam ilyeneket és nem is olyan sokára (jó esetben) ez a jóleső megnyugvás titeket is utolér majd és hálásak lesztek érte.

Már nem hajt a tatár, nem érzem azt a szörnyű kényszert, hogy állandóan mennem kell, mert még várat magára a nagy valami. Túlvagyok néhány olyan pofonon az élettől, amiben megerősödtem és most már biztos vagyok benne, hogy jöhet bármi, el tudom viselni. Tudok őszintén jókat nevetni, sőt, most tudok csak igazán. Közhely, de tényleg úgy érzem, van a zsebemben egyfajta életbölcsesség vagy tapasztalat – nevezzük akárhogy – ami miatt ezt a békét érzem, itt belül.

Nem aggasztanak a fiatalok tipikus problémái (igaz, vannak helyettük más jellegű aggódnivalók, de tudom őket kezelni), már nem akarok megfelelni mindenáron, vagy inkább csak magamnak. Egyszerűen csak jól szeretném érezni magam. De nem olyan kamaszos önző hévvel, hogy csak én számítok és hopp, mindent ide nekem, de azonnal! Hanem azzal a nyugalommal kíséve, hogy amit akartam, így-úgy már elértem, innentől nyitott vagyok minden újra. Amíg fiatalon azon aggódunk, ki mit gondol rólunk, középkorúként már pontosan tudjuk: olyan kis pontjai vagyunk a világnak, hogy igazából azt sem vennék észre, ha sosem lettünk volna itt. Éppen ezért egy célunk van: boldognak lenni.

Szóval, helló, középkorúság, gyere öregkor, nem bánom! Vagy, mostmár értem, mit jelent a 40 az új 20!