Na, nem arra gondolok, amelyik a szekrény mögött él és csak sötétben jön elő. Ez sokkal félelmetesebb tud lenni: egy másik nő.

Beismerjük vagy sem, sokunk életében van egy másik nő, aki néhanap megjelenik, és nem hagy nyugodni. Persze, nem szó szerint. Nem kopogtat be az ajtón, lehet, hogy még csak nem is találkoztunk vele. Mégis itt van.

A volt barátnő. Az, amelyikbe a pasink szerelmes volt.

Vagy épp ellenkezőleg: a nő, akit a szeretett férfi utánunk ismert meg, és már őt öleli át esténként helyettünk. 

A lány, akiről tudjuk, hogy mindig tetszett a párunknak, de valamiért mégsem jöttek össze. Így, a hibáit nem ismerve, mindig vonzó maradhat a számára. 

A riválisunk: a feleség, akit a szerelmünk nem tud vagy nem akar elengedni.

De miért zavar minket valaki, ha valójában nincs jelen az életünkben?

Bevallom, nekem is van egy mumusom, ő egy volt barátnő. Még nem találkoztunk egymással, de ez gyakorlatilag mindegy. Mindent tudok róla. Mármint mindent, abban az értelemben, ahogy ismerni vélem őt az elmesélések és néhány, a kezembe akadt közös fénykép alapján.     

Tudom róla, hogy szórakoztató társaság, olyan, aki hangosan nevet. Tudom, hogy szerelemmel szerették és miután elment, vágyódtak utána. Tudom azt is, hogy okkal ért véget a kapcsolat. A kétely mégis bennem van, és rosszabb percekben – egy-egy hevesebb vitánál, vagy amikor hullámvölgyben van a házasságunk – máris felszínre tör. És a mumusom ott van velem a szobában.

Repkednek a kérdések a fejemben: 

Ő vajon türelmesebb nálam? Viccesebb? Vele izgalmasabbak lennének a hétköznapok? Ő szó nélkül hagyná azt, ami miatt én veszekszem?

És végül, a legaljasabb: a férjem igennel felelne ezekre a kérdésekre?

Jó barátaim, a Google és a Facebook persze mindig segítenek, ha a gödör mélyére szeretnék csúszni. A mumusom a képeken ugyanis gyönyörű és szexi. Sugárzik, él. Olyan, akire minden férfi vágyik.

Valójában persze nem a másik nőtől félünk, én sem tőle tartok. Magunkban nem bízunk eléggé, és amikor elgyengülünk, megtalálnak a rossz érzések. Méregetjük magunkat egy idegenhez, teljesen feleslegesen.  

Érzem, hogy a férjem sosem volt boldogabb, mint most, velünk. Neki valószínűleg évek óta eszébe sem jutott az exe. Ahogy nekem sem az enyéim. Ha vitánk is van egymással, még sosem mértem össze a férjemet egyik volt pasimmal sem. Nem jutott eszembe, hogy „miért is nem maradtam együtt a volt barátommal?” 

Hiába tudom mindezt. Gyengébb pillanataimban azonban, kialvatlanul, mindenért morgósan és egykedvűen hajlamos vagyok az önkínzásra. Ilyenkor jót mosolygok magamban azon, hogy valakiknek én vagyok az a bizonyos mumus. Hallanak rólam dolgokat, veszekedések tárgya vagyok. Ha ők látnának ilyenkor, és nem csak az elmesélések meg a fotók alapján ismernének engem, valószínűleg teljesen megnyugodnának. Mert nincs bennem semmi félelmetes. Nem akarom senki életét feldúlni és nem akarom kényszeresen bebizonyítani, hogy én lettem volna bármelyik volt pasimnak az élete szerelme. Számomra ennek semmi jelentősége. A jelenben élek, szeretem a férjemet. Csak az érdekel, neki én vagyok-e élete szerelme.  

Tulajdonképpen, mi, mumusok, sokban hasonlítunk. Egyben biztosan: mind igazi nők vagyunk, kétségekkel és félelmekkel – csak ezek nem látszanak a profilképeken.