Az anyaság folyamatosan tanít. Engem többek közt arra, hogy a "tökéletes" nem létezik. Megtanultam, hogy néha muszáj lazábban venni a dolgokat ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyek. Márpedig, a gyerekeimnek normális anyára és nem egy frusztrált robotra van szükségük.

Szóval, az úgy volt, hogy egyszer csak padlóra kerültem. Szó szerint. Reggel kimentem a mosdóba és csak arra emlékszem, hogy a kislányom felettem áll és azt kérdezi: anya, hogy kerültél a padlóra? Arra gondoltam, ez jó kérdés: tényleg, hogy jutottam idáig? Azóta persze tudom a választ.   

Mindig is lelkiismeretes ember voltam, a munkámban, a magánéletemben, minden téren odatettem magam. Sosem voltam az a feladatokat megúszni akaró, az életben ide-oda tengődő valaki. Mindig voltak céljaim, amelyekért keményen küzdöttem. Mindemellett általában jókedvű és vidám voltam. Aztán jöttek a gyerekek. Eleinte épp az okozott nehézséget, hogy megszokjam ezt a másfajta, kevésbé pörgős életet. Az első hetekben még szinte szenvedtem a semmittevéstől. Aztán, ahogy nőttek a srácok, szépen lassan megváltoztak a dolgok. Ismét reggeltől estig feladatokkal találtam szembe magam, de ezek nagy része nem kihívást igénylő, inspiráló volt, hanem olyasmi, amibe könnyen bele lehet fásulni. Gyümölcspucolás, bevásárlás, teregetés, főzés, mosás, mosogatás, gyümölcspucolás, teregetés, rendrakás, takarítás, főzés, mosogatás. Sosincs vége. Az egész nap tennivalókból áll, én meg szépen beleálltam ebbe. Mint egy jó katona, szó nélkül tettem a dolgom. Aztán egyre inkább azt vettem észre, hogy frusztrált vagyok, feszült vagyok. Hogy muszájból gyurmázom, hogy utálok játszótérre menni, mégis megyek, hogy kevés olyan van a napban, amit úgy igazán, szívből élveznék. Mert mennék én ide-oda, de hát, a gyereknek nem program a kávézóban ücsörgés! Felvennék egy szép kabátot, de minek, mikor úgyis piszkos lesz a játszótéren! Elmennék este a férjemmel vacsorázni, de mi van, ha a bébiszitter nem tudja elaltatni a gyerekeket?

Megszokottá vált, hogy idegesen felcsattanok, veszekszem – apróságokért. „Persze, mert nem bírják megtörölni a saras lábukat, én meg harmadszor mosok fel!” „Nem igaz, hogy senki nem bírja betenni a rohadt szennyes kosárba a cuccait, hát mi vagyok én, hogy mindenki után pakoljak egész álló nap?!”

A férjem végül tükröt mutatott: "egyszerűen nem tudod jól érezni magad." Persze, hápogtam, hogy ez hülyeség, meg egyébként is, hogy képzeli, mikor én mindent értük teszek...de be kell látnom, igaza van! Nem érzem jól magam az életemben. Keveset nevetek, sokat morgok. Azt is tudom, hogy kizárólag én tehetek a kialakult helyzetről. Én csináltam magamból mártírt. Senki sem kért rá, hogy ilyen szinten háttérbe szorítsam magam. Én állítottam fel magam elé követendő példának egy olyan tökéletes anyuka képét, amilyen valójában nem létezik. Meg kell tanulnom megengedni magamnak, hogy hibázzak. Hogy néha hátradőljek, és azt mondjam, nem, most fáradt vagyok ehhez vagy egyszerűen csak nincs kedvem. Mert a gyerekeimnek sokkal inkább egy normális anyára van szükségük, mint egy idegbajosra, aki amúgy gyurmázik velük.

Túl komolyan veszem a dolgokat, az anyaságot, az egész életet. Az univerzum ezzel az ájulással figyelmeztetett arra, hogy lassítanom kell, különben nagyobb baj is lehet. Nem élhetek úgy, hogy mindenre elvégzendő feladatként tekintek magam körül. Hogy luxusnak tartok olyan dolgokat, amelyektől jobban érezném magam. Nem csoda, hogy frusztrált lettem. Persze történtek időközben egyéb családi dolgok is, nem csak a háztartás és a gyerekek körüli teendők merítettek ki, de tudom, hogy ha rendben lennék lelkileg, az apróságok apróságok maradnának. Idegesítőek ugyan, de apróságok. Így hát, újraértékeltem az életemet és írtam egy kis listát magamnak iránymutatóul a jövőre nézve, hátha nektek is segít:

Jól indítom a napom!

Bagatellnek tűnik, de ez határozza meg a nap nagy részét, ezért nem mindegy, hogy indítom. Három éve folyton volt mire fognom, miért nem tudom meginni a kávét, miért vagyok reggelente feszült. Ennek vége! Nem mondom, hogy ezentúl nem fogunk sietni az óvodába, bölcsibe, de minden várhat még öt percet. A rosszullétem óta reggelente úgy ébredek fel, hogy az újabb nappal újabb esélyt kapok arra, hogy boldog legyek. Nem közhely, tényleg értem ennek a mondatnak a tartalmát. Felkelnek a gyerekek, megreggeliztetem, felöltöztetem őket, ahogy eddig, de a kávé/tea időt, a fürdőben öt perc nyugalmat megadom magamnak. És láss csodát! Semmi nem történt, amióta néha CiniMinnis-t vagy a tegnapi süti maradékát eszik meg reggelire a gyerekeim, és nem heti hétszer esznek egészséges reggelit. Ja, de, történt! Sokkal nyugodtabb vagyok. Kimaradt a lányomnál a fogmosás? Hát Istenem! Hótaposót és tüllszoknyát akar felvenni? Legyen! Sokkal kevesebb a veszekedés köztünk, végre úgy érzem, a korábbi idegzsába helyett megint jófej anyjuk van.

Futok!

Az agyrázkódás miatt ezzel most még várnom kell egy-két hetet, de hétszentség, hogy ha rendbe jövök, találok rá időt. Mert a futás nekem nem a sportról szól. Olyankor mélyülök el. Futok tíz éve, hóban, fagyban, esőben. Miért mondanék le róla, ha épp ez kell ahhoz, hogy lazítsak? Mindenre van idő, ami a gyerekek miatt vagy a férjemnek fontos, akkor erre is juthat egy-egy óra!      

Segítséget kérek!

Ez összefügg az előzőekkel és talán mind közül a legfontosabb. Mindig úgy voltam a feladatokkal, hogy majd én megoldom azokat. Legyen szó munkáról, bevásárlásról, gyerekeket orvoshoz cipelésről. De hát, könyörgöm! Nő vagyok, nem kell minden terhet nekem vinnem a vállamon! Van mellettem egy férfi, aki nagyon szívesen segít, ha megkérem. Sőt, mi több! A női, férfi szerepek is így kerülnek a helyükre. Eddig mindig az volt, hogy ha valamit kellett, megcsináltam én, aztán puffogtam magamban. Végül persze előtört belőlem a sárkány, a férjem meg nem értette, mi történt. Hogy is érthette volna, ha nem osztom meg vele. Pedig, csak annyi kell, hogy megkérjem, vigye már el sétálni a gyerekeket, amíg írok a blogra, vagy meséljen már este ő, mert ma igazán fáradt vagyok. Azóta valahogy mindig megoldódnak a dolgok, nélkülem is. Lehet, hogy a férjem másként csinálja, mint ahogy én tenném, lehet, hogy ő kifordítva adja rá a lányomra a pólót, vagy nem ad rájuk kesztyűt a játszón, de ennek semmi jelentősége. Csinálja csak úgy, ahogy jónak látja!  

Visszatérek a hobbimhoz!

Fontos, hogy újra legyen olyan az életemben, amit szeretek. A családomon kívül, úgy értem. Egy hobbi, valami, amiben kedvem lelem. Ha csak heti tíz perc, akkor annyi. Lényeg, hogy feltöltsön. Imádok fotózni, de három éve szinte elő sem vettem a gépet. Kisbabával a karomban tényleg nem tudtam a mezőn szálló pillangókat fényképezni. De most már nem (olyan) kicsik a gyerekek. Mindenki jöhet a saját lábán és nekem sem kell túrazsákot vinnem magammal az útra, a pelenka, pulcsi és innivaló a kocsiban vagy a férjem hátizsákjában is jó helyen lesz. Szóval, hétvégente újra lóghat a nyakamban a gép.

Engem a rosszullét még idejében figyelmeztetett arra, hogy változtatnom kell, magam miatt. Hogy újra szeressem az életemet. Figyeljetek magatokra ti is, mert a gyerekeinknek ép anyára van szükségük!