Minden anya azt szeretné, ha a gyermekei jó testvérek lennének. Hallani persze rémtörténeteket a testvérféltékenységről, de amíg minket nem érint a dolog, hajlamosak vagyunk legyinteni. Akit viszont érint, az tudja: egy anya számára ennél nincs rosszabb.

Foto: fenyzugoly.hu

„Nagyon jó lesz, tudnak majd együtt játszani!”, „A nagylányod imádni fogja az öccsét, a lányok mindig gondoskodóak!”, „Csak arra figyelj, hogy mindenbe vond be a nagyot, akkor élvezni fogja, hogy babázhat!” – ilyen és ehhez hasonló gondolatokat kaptam, mikor kiderült, jön a kistesó, kevesebb, mint egy évvel a lányom születése után. Arról azonban elfelejtettek beszélni, mennyire nehéz lehet, ha nem minden a nagykönyben megírtak szerint alakul.

A tesókérdésben (is) azonnal jönnek a tanácsok. Meséljünk a gyereknek a kistesóról! Beszélgessünk róla, milyen lesz, ha itt lesz! Tudnak majd együtt játszani, ő lesz az ügyes nagy, akire felnéz majd a pici. Csak arról nem jött senkitől egy mondat sem, hogy mit tegyünk, ha mindezek ellenére a nagy majd nem fogadja el a kicsit. Mert van ilyen. És nagyon elkeserítő és nagyon nehéz. Az ember nem tudja nem magában keresni a hibát. Mégis, mintha tabu lenne ez a téma, mintha ciki lenne az ilyen helyzet.

Várjuk a kistesót. Vagy mégsem?

Az én lányom is simogatta a hasam, mondogatta, hogy „baba, baba”. Adott puszit a pocakomra, együtt készítettük az öcsi ágyikóját, olvasgattunk tesós könyvet. Úgy tűnt, várja a kicsit, mégis, a születéséhez közeledve kezdődtek a nehézségek. A bölcsis játszócsoportba – ahová heti három délelőtt járt és imádta – egyszer csak nem akart többé menni. Bárhová mentünk, az addig kalandvágyó, felfedező lányom bújt hozzám, nem akart elengedni. Nem tudtam nem összekapcsolni a dolgokat. Bánk születésének éjszakáján emiatt nehezen hagytam Lencsit otthon, noha tudtam, hogy anyukámmal jó kezekben lesz. Nem akartam hirtelen eltűnni napokra, ezért előre beszéltünk arról is, hogy anya majd kórházba megy. Az első megdöbbenés akkor ért, mikor Lencsi először bejött hozzánk a kórházba. Rá sem nézett az öccsére. A táskámban pakolászott, a telefonom kötötte le. Látszólag. Oké – gondoltam magamban – ez biztos természetes reakció, bár furcsállottam. Másoktól olyanokat hallottam, hogy a nagytesó rögtön puszilgatta, simogatta a kicsit. Lencsin látszott, hogy zavarja „a másik baba”. Mikor az apjával haza kellett indulniuk, kitört belőle a sírás. Majd’ megszakadt a szívem, hogy nem mehetek velük. Olyan érzésem volt, mintha megcsaltam, elhagytam volna a lányomat, akivel addig szinte szimbiózisban éltünk.

Úgy éreztem, mindkét gyerekem életét tönkretettem

Közben Bánk felé is iszonyú lelkiismeret furdalásom volt, mintha nem tudnám nyugodt szívvel felvállalni. Hazatérve sem lett jobb a helyzet. Mikor először szoptattam Bánkot, a lányom a lábánál fogva tépte le rólam a tesóját. Bani ráadásul nehezen szopizott, folyamatosan esett a súlya. A kiszáradás veszélye miatt vissza kellett mennünk a kórházba, egy hétre befektettek minket a koraszülött osztályra. Attól féltem, ezek után Lencsi végképp nem érti majd a helyzetet, a köztünk lévő szoros kapcsolat pedig talán többé nem lesz a régi. Közben Bánkkal kapcsolatban a legrosszabbtól tartottam. A tejem fogyott, biztos voltam benne, hogy azért nem eszik, mert érzi rajtam a szorongást. Egyfolytában arra gondoltam, hogy mindkét gyerekem életét tönkretettem, pedig csak jót akartam nekik azzal, hogy testvérük lesz.

Mikor Bánk megerősödött, hazamehettünk. A szoptatásokkor Lencsi végig sírt, dühöngött. Semmivel sem lehetett megnyugtatni, hiába próbáltam vele játszani, olvasni neki, amíg a tesó evett. Feladva az elveimet, a tévét is nézhette volna naphosszat, csak hogy könnyebb legyen, de még a mese sem kötötte le. A baba körüli teendőkbe nem lehetett bevonni, teljesen passzív volt. Nem érdekelte az öccse, nem akart pelenkát hozni, öltöztetni. Csak őrjöngött. Ha elment az alvó Bánk mellett, megdobta valamivel, odarohant, megütötte, lerángatta róla a takarót. Ha felvettem a kicsit, azonnal jött sírva, kiabálva. Pedig Bánkkal az első félévben szinte csak annyit foglalkoztam, amíg elláttam: szopi, büfi, peluscsere, alvás. Próbáltam elfogadni Lencsi érzéseit, a félelmeit, megnyugtatni, biztosítani őt a szeretetemről. De ahogy teltek a hónapok, kezdett felőrölni ez a helyzet.

Vállald fel!

Ráadásul, a nélkülem, otthon töltött idő alatt az apjával nagyon egymásra találtak, engem pedig büntetett. Nem mondhattam én a mesét, nem akarta, hogy én fürdessem. Rengeteget beszélgettünk vele arról, amit érezhet, amit átélhet. Igyekeztem minél több időt vele tölteni. Szerveztem csak csajos programokat, kettesben vásároltunk, játszótereztünk. Ha vendég jött hozzánk, kikötöttem, tegyen úgy, mintha Lencsihez jött volna, ne a „cuki kicsi baba” legyen a látnivaló. Hiába. Szomorú voltam és csalódott. Kezdtem neheztelni Lencsire, amiért nem olyan, mint azok a gyerekek, akik imádják a tesójukat. Utáltam azokat az ismerőseimet, akik a boldogan ölelkező gyerekeik fotóit posztolták a Facebook-on. És az ilyen érzések miatt egyre jobban utáltam magamat is. Nem akartam tovább úgy érezni magam, mintha valami rosszat tennék. Nem akartam sunnyogva szeretni egyik gyerekemet a másik háta mögött és fordítva. Valószínűleg ez az elhatározásom és az idő segítettek abban, hogy a helyzet megváltozzon. Nagyjából Bánk első születésnapja körül vettem észre, hogy elmarad a napi pofonosztás. Lencsi elkezdett ismerkedni a még csak mászni tudó kistesójával. Ha  kettesben mentünk a boltba, kérdezgette – csak úgy mellékesen – hol van, mit csinál ezalatt Bánk. Lassan elfogadta, hogy az öccse a családban van.

Amikor most nézem őket, a nappaliban fogócskázva, nevetgélve, olyan, mintha ez az időszak sosem létezett volna. De létezett. Egy teljes év telt el úgy, hogy a nap minden percében tudatosan kellett figyelnem a köztük lévő kapcsolatra. Segítenem kellett őket az egymásra találásban. Életem eddigi legnehezebb feladata volt.

Még most is sokat civakodnak, de ezek már elfogadható testvéri viták közöttük. Ha valaki manapság megkérdezi, milyen az élet két gyerekkel, én is válaszolok olyanokat, hogy „nagyon jó, tudnak együtt játszani, számíthatnak egymásra”. De mindig elmondom azt is, hogy alakulhatnak bizony az álomszerűtől másként is a dolgok és erre nem árt felkészülni.