Megszámolni nem tudom, hány anyukától hallottam a mondatot: „ha kell, elmegyek takarítani, de nem akarom, hogy a gyerekeim szenvedjék meg, hogy dolgozom.” Tényleg ez lenne az út a GYES után?

Mindig is munkamániás voltam. Olyan, aki nem bánja, ha késő estig kell ülnie a szerkesztőségben. Egyrészt, mert imádtam, amit csináltam, imádtam a kollégáimat, másrészt (és bár sokan így vannak ezzel, kevesen ismernék be), nem volt életem a munkámon kívül. Voltak persze barátok, szerelmek meg hobbi, de olyan, ami úgy igazán kitöltené a napjaimat, nem. Mióta anya vagyok, már tudom, hogy ez az élet rendje, és a családdal lesz teljes egy ember élete.

Itt az ideje újra dolgozni!

Amikor kiderült, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, és ott kell hagynom a munkahelyemet, azt hittem, begolyózom. Tudtam, hogy a szülést követően minden megváltozik majd, de azt reméltem, lesz pár hónapom felkészülni rá. Nem volt. Pihennem kellett, ami akkoriban maga a pokol volt számomra. (Bezzeg manapság…) Az elmúlt közel négy évben a családomnak éltem. Az anyaság lett a munkám, az otthonom a munkahelyem. Ja, és két főnököm is van egyszerre. (Ha a férjemet is beleveszem, néha három.) Hiába fárasztó ez az életmód, mégsem elégít ki teljesen. Eljött az ideje, hogy lassan visszamenjek dolgozni. Szuper! De hova?

Kivétel nélkül, az összes kisgyerekes ismerősöm újradefiniálja magát a babázós időszak alatt. Először is, az anyaság rengeteg újat hoz az ember életébe, sokunkat inspirál, fordít a korábbinál más irányba. Másodszor, kicsi gyerekkel, gyerekekkel nem könnyű állást találni. Megváltozik a prioritás: már a gyerek az első. Nem a munka, nem a főnök, nem a kollégák, nem a fizetés. És ez így van rendjén. Csakhogy, gyerekekkel kiszámíthatatlan az élet. Nem tudni, mikor lesz valamelyik beteg, mikor kell csapot-papot hagyva rohanni értük. A késő estig munka már nem vállalható, a hétvégi elfoglaltság szintén nem. Nem azért, mert nekem semmi nem jó, hanem, mert nincs, aki vigyázna ez idő alatt a gyerekeimre. De hogy csak a leghétköznapibb példát hozzam fel: ahhoz, hogy én 4-5 között odaérjek a lányomért az óvodába, a városból legkésőbb fél 4-kor el kell indulnom Budaörsre. Nem nagyon ismerek olyan munkahelyet, ahol ezt tolerálnák. A férjem munkája abszolút kiszámíthatatlan, ebből adódóan a gyerekeket hozni-vinni az én feladatom lesz a jövőben is. Kettőjüket bevinni reggel úgy, hogy én is beérjek egy munkahelyre, délután pedig időben értük menni, segítség nélkül szinte lehetetlen. Mindezt nem panaszkodásnak szánom, csupán kattog az agyam a jövőnkön.

Mi lesz, ha valamelyik megbetegszik? Hogy fogjuk megoldani a nyári szüneteket?

Azokról nem is beszélek, akik bölcsibe kell, hogy adják a féléves-egyéves járni/beszélni nem tudó babájukat, mert attól félnek, tovább nem tartja fenn a helyüket a korábbi munkáltatójuk, ha nem mennek vissza "idejében". Azok sem szerencsésebbek, akik a GYES lejárta után kezdenek dolgozni.

Dolgoztam az összes nagy kiadónál, mégis, egy kezemen meg tudom számolni, hány helyen jelentettek be. A legtöbb helyen magam után fizettem az adót és számláztam. Papíron oké. De mi van, ha beteg a gyerek? Ha délután 4-kor kezdődik az anyák napi ünnepség? Elmegyek táppénzre? Kiveszem a szabimat? Ezek a fogalmak a mi szakmánkban szinte ismeretlenek.  Egy barátnőm kislánya elkapta a bárányhimlőt, három hétig kellett vele otthon maradnia. Közben elkapta a kisebb gyereke is, akivel újabb három hetet tölthet otthon. Egyetlen olyan helyet nem tudnék mondani, ahol nem kéne azon aggódnom, hogy hat hét alatt keresnek mást a helyemre. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy elég, ha a férfi dolgozik a családban, és ne felejtsük el azokat sem, akik tényleg dolgozni szeretnének. Mert akarják érezni a sikert, szeretnének újabb célokat, szeretnének kiteljesedni. Gyerek mellett nekik marad a saját vállalkozás, vagy az olyan állások keresése, ahol nem kötött a munkaidő. De alkalmazottként nagyon nehéz egy anya dolga, a vállalkozáshoz pedig (általában) sok pénz kell.

Akkor mégis mi a megoldás? Az a természetes, ha egy nő gyereket szül. Mégis, olyan, mintha utána magára hagynák. Te csináltad magadnak, oldd meg, ahogy tudod! De ha ilyen a hozzáállás, mégis miért csodálkozunk azon, hogy kitolódott a gyermekvállalás ideje?! Azon kellene csodálkozni, hogy mindezek ismeretében van olyan, aki mégis kisbabát vállal. Pedig az anyák nagy része olyan szívesen dolgozna! Még úgy is, hogy utána nem dől a kanapéra, hanem kezdi a második műszakot, otthon. Segítsetek nekik végre, valami tényleg hatékony módon!