A szoptatás elhagyása sokszor nehezebb a mamának, mint a babának. Olvassátok szeretettel a mi személyes történetünket az anyatejes táplálásról!

Egy nehézségekkel, problémákkal teli terhesség és egy farfekvésből adódó császármetszés után nem csoda, hogy örültem annak, hogy van tejem és tudok szoptatni. Végre valami, ami úgy működik, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, ráadásul egy meghitt kapocs köztem és a pici lányom között. Amikor táplálom a gyermekemet, csend van és nyugalom, nézhetem őt közelről, ahogy belőlem nyeri az életerőt. Ugyan az első alkalmak a kórházban nem éppen az idillről szóltak (olyan heves méhösszehúzódásaim voltak a szoptatástól, hogy elájultam, úgy kellett visszakísérnie a nővéreknek a szobámba), de nem adtam fel. Kinga szerencsére ügyes volt, úgyhogy végül sikerült összeszoknunk és a fájdalmaim is alábbhagytak. Ekkoriban olyan voltam, mint a tinédzserfiúk: reggelre nedves folttal ébredtem és erőteljesen megduzzadtam, csak két arasszal fentebb.

Amíg be nem állt a megfelelő tejtermelésem, azt tanácsolták, hogy fejjek. Hát, én olyat nem tudok, mint kiderült. Próbáltam én mindenhogyan: kézzel a tükör előtt szerencsétlenkedve, három ujjal csavargatva, mint egy Sokol rádiót, illetve kölcsönkapott elektromos fejőgéppel. Ahogy beindult azzal az ijesztően hangos, berregő-zúgó hangzásával, majd elkezdte ipari szívógép módjára egyhangúan rángatni a mellemet, amire végül hetyke kis csavarmenetet varázsolt, te jó ég… nagyon bizarrnak találtam. Az egyetlen adagot, amit nagy nehezen kipréseltem magamból bő fél óra alatt, dühömben odaadtam a férjemnek egy felespohárban, aki röhögve megitta egy húzásra. Még az a szerencse, hogy beállt a kereslet-kínálat, és nem is volt rá szükségem, mindig pont annyi tejem volt, amennyi kellett a babának.

Imádtam szoptatni: nyughatatlan, állandóan jövő-menő-pakoló típusként élveztem, hogy olyankor csak én vagyok és ő, kettecskén egy nyugodt félórában, egymás szemét fürkészve, olyan szoros kötelékkel, amelyet csak az anyatermészet alkothat. A kislányom közben olyan mókás huncutságokkal szórakoztatott, hogy átszellemülten kapirgálta a ruhámat, belenyúlt a számba szemfogat simogatni és lelopta a szemüvegemet. Voltak persze átmeneti nehézségek a kis zabagéppel, például amikor kijöttek az első fogai, olyan harapásnyomokkal gazdagodtam, mintha egy szado-mazo klubban töltöttem volna az estémet a gyerekszoba helyett. Néha órákig ordított etetés előtt, mert éhes volt, de annyira felhergelte magát, hogy emiatt nem tudtam mellre helyezni, tipikus 22-es csapdája.

Amikor kilenc hónapos lett a kismanóm, durván lefogytam (47 kilóra, pedig 51 kilósan estem teherbe és sosem voltam ilyen sovány), illetve erősen hullott a hajam is, úgyhogy elmentem egy teljes vérvizsgálatra. Amikor kiderült, hogy a pajzsmirigyem rendben van, a nőgyógyászom közölte, hogy hagyjam abba a szoptatást, mert már nincsen rá szüksége a babának, és ilyenkor már nem annyira tápláló az anyatej, mint az első fél évben. Én azonban még két hónapig folytattam, mivel végig a fokozatosság elvét követtem. Az első szoptatást akkor hagytam el, amikor sikeressé vált a hozzátáplálás, majd havonta újabbat és újabbat, és a kislányom egészen simulékonyan követte a változásokat. Egyedül az volt számára furcsa, amikor hét hónaposan meg kellett tanulnia, hogy mi az a cumi, mert előtte nem kapott egyáltalán, de valamiből innia kellett a tápszert. Tizenegy hónapos korára – amikor már csak naponta egyszer tettem mellre – egyszeriben nem akart szopizni, holott addig mindig két kézzel markolt rá és kezdte vadul szívni. Csak nézte-nézegette, majd a mutatóujjával megbökte, mint egy döglött állatot szokás, és ekkor megértettem, hogy ennyi volt. Letargikusan nyugtáztam, hogy vége a legintimebb korszakunknak, de úgyis jön még annyi közös élmény. A Függetlenség Napjának hozományaként legalább mostantól bármikor megetetheti Kingát az apukája is, és tömhetem az arcomba a kapszaicintól tüzelő, kedvenc keleti fogásaimat is.

Nektek milyen élmény (volt) a szoptatás?