A szülők előbb-utóbb találkoznak olyan helyzettel, amikor dönteniük kell: meg tudja-e magát védeni a gyermekük vagy közbe kell lépniük. Létezik jó megoldás a konfliktusok kezelésére? 
Egy barátnőm mesélte, hogy a legutóbbi játszóterezésen szem- és fültanúja volt annak, hogy két 8-9 éves kislány – ok nélkül – hogyan terrorizál lelkileg egy náluk kisebbet a sírásig. Az anyukáik kérdésére aztán letagadták volna a dolgot, ezért a barátnőm a bántalmazott kislány mellé állt. Helyesen tette?
Az sosem volt kérdés számomra, hogy a gyerekeimet vigyem-e majd a társaik közé. „Gyereknek gyerek a társa” – mondják is –, mi is a kezdetektől jártunk babaklubba, játszótérre, bábelőadásra, koncertekre. Csupa olyan helyre, ahol találkozhatnak korukbéliekkel. Hiszen így tanul a gyerek, így fogja megtapasztalni, milyenek az emberek, ki hogyan viselkedik, így lesznek saját élményei. De bevallom, az nem jutott eszembe, hogy ezek a szituációk sokszor nem csak a gyerekeimnek okoznak majd fejtörést, hanem nekem is. Korábban már írtam, hogy nem vagyok az a kifejezett „vegyük lazán a dolgokat” típus, sajnos. Emiatt nagyon megvisel, ha olyan helyzetben találom magam, amit szívem szerint elkerülnék.
A lányom pár hónapos volt, amikor egy ismerős pár otthonában jártunk. A fiuk – aki amúgy is elég aktív – egy labdával és egyéb játékokkal dobálta a játszószőnyegen hason fekvő babánkat. Csak játszani szeretett volna vele, ő még nem tudta felmérni, hogy a fekvő kisbaba nem fogja visszadobni neki, amit kap. Elég kellemetlen tud lenni egy ilyen helyzet, főleg, ha ismerősökről van szó. Ha rászólsz más gyerekére, gyakran jön a sértődés. De akkor mit tehetsz? Nem szólsz rá és mosolyogva nézed, hogy az öthónapos babád arcába dobálnak ezt-azt? Persze, belehalni nem fog, mégsem lehet túl kellemes. A férjem felvette a lányunkat az ölébe, de rögtön meg is kaptuk a mondatot: „nem kell annyira félteni”. Jött a „látszik, hogy lányos apuka vagy”, meg hasonlók.
Adja magát a kérdés: mikor ajánlott a szülőnek beavatkoznia egy helyzetbe? Hol van az a határ, amikor már nem azzal segítünk, ha a háttérben maradunk?
Igen, én például azt gondolom, hogy a kislányomat minden körülmények közt meg kell védenem! Ez nem azt jelenti persze, hogy állandóan odaugrál a minden lében kanál anyja, hogy helyette lépjen. Hanem azt, hogy az olyan helyzetekben, amelyeket ő még nem képes kezelni – mert esetleg fel sem fogja, hogy bántják – ott legyek, és ha szükség van rá, közbeavatkozzak.
Tipikus játszótéri szituáció, amikor a csúszdánál nagyobbak és kisebbek is vannak. Természetes, hogy mindenkinek joga van lecsúszni, de egy totyogó még nem tud szólni a nagyoknak, hogy figyeljenek rá. Előfordult, hogy három nagyfiú úgy fogócskázott a játszón, hogy a csúszdát is rohangálásra használták. A kicsik szépen, sorban másztak volna fel a lépcsőn, a nagyok meg mellettük szaladgáltak, néha odébb lökve valamelyiket. Egy ideig lestem, hátha az anyukájuk előkerül. A lányomnak próbáltam mondani, hogy merre menjen, hol kapaszkodjon, amikor jöttek. Megpróbáltam más játékra is átvinni, de persze ragaszkodott a csúszdához. Kétszer kértem meg a srácokat teljesen normálisan, hogy figyeljenek a kisebbekre. Amikor viszont az egyik az éppen lecsúszni akaró gyerekem torkát kezdte el hátulról szorítani, hogy úgy előzze meg, bevallom, elgurult a gyógyszerem. Nem gondolom, hogy egy padon ülve hagynom kéne az ilyesmit, mondván, meg kell tanulnia megvédenie magát.
Hogy védhetné meg magát egy kisgyerek, ha például eleve nem egyenlők az erőviszonyok? Hogy lenne esélye egy éppen csak járni tudó kicsinek egy nála nagyobbal szemben?
Azt sem gondolom, hogy ebből a szempontból ne lehetne más egy lány, mint egy fiú. A lányomat nem szeretném agresszornak nevelni (a fiamat sem), nem szeretném, hogy rákényszerüljön a durvaságra. Egyik kisfiú barátja – akit amúgy nagyon szeret – a nagyobb srácoktól azt tanulja, hogy a trambulinban egymásra ugráljanak, egymást lökdösve játszanak. Mikor a lányommal vannak együtt, akkor is így akar ugrálni, Lencsi viszont megijed ettől. Nem is akarom benne azt erősíteni, hogy neki ugyanúgy kéne játszania, mint egy fiúnak. A kisbarát viszont játéknak veszi a lányom ellenkezését, ezért ha szükséges, megkérem én, hogy ne ugorjon a lányomra, mert neki az nem vicces.
Még emlékszem, amikor gyerekkoromban kaptam egy csodaszép új ruhát húsvétra. Nem volt sok pénzünk, nagy dolog volt a butikból vett ruhácska. Abban mentem az iskolába, egy osztálytársam pedig csak úgy, játékból összekente temperával. Vigasztalhatatlan voltam, amiért tönkrement a ruhám. Hazaérve az anyukám aztán kézen fogott, az összefestékezett ruhát egy zacskóba téve egészen a fiú családjának házáig vitt. Az édesanyja a kertben ült, anyám bedobta a zacskót és odakiabált, hogy akkor tegyen vele, amit akar, de ő tisztán akarja látni. Nem szégyent éreztem, nem azt, hogy milyen kínos ez a helyzet. Azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Valami olyan erőt és elszántságot láttam az anyukámban akkor, amiből máig tudom, hogy minden körülmények közt kiállna értem. Ugyanezt szeretném a gyerekeimnek átadni.
És tudom, hogy nem védhetem majd meg őket mindentől. Azt is tudom, hogy meg kell tanulniuk önállónak lenni és kiállni magukért. De azt gondolom, erre ráérnek még az életben. 3,5 és 2 évesen nem baj, ha az anyukájuk – akiben a biztonságot látják – olykor segít nekik. Nem hiszem, hogy ettől kevésbé lennének majd életrevalóak.
