Anya vagyok. Ma éppen fáradt és frusztrált. Mégis, bátran ki merem jelenteni, hogy a gyerekeim nem is kívánhatnának jobb anyukát maguknak. Éppen ezért, minden jogom megvan, hogy kiboruljak néha.

Hajnali öttől megállás nélkül játszottam a gyerekekkel. Csináltam reggelit, ebédet, uzsit, vacsit. Voltunk játszón, fagyizni, sétálni, pelenkáztam, fürdettem, altattam. Este tíz óra van. Csinálhatnék valamit, ha lenne legalább egy megmaradt agysejtem. De mind odalett, miután negyedórát vitáztam a lányommal azon, miért ne igya meg a fürdővizet. Szeretem a srácaimat és figyelek rájuk. Tényleg. Órákon keresztül képes vagyok gyurmaállatokat készíteni velük vagy a szőnyegen fekve legóvárat építeni, eljátszani a pénztáros nénit, ha kell. Ha velük vagyok, nem a telefonomat nyomkodom. Néha még a hívásokat sem fogadom, mert sajnálom tőlük elvenni az időt. De mindez nem jelenti azt, hogy időnként nem borulok ki.         

Örülj, hogy a gyerekeiddel lehetsz!

Egy-egy ilyen nap után, mint a mai, elbeszélgetnék azokkal, akik azt mondják, egy anya ne panaszkodjon. Örüljön, hogy a gyerekeivel lehet, hiszen ezt vállalta! Nem, bébi, nem ezt vállaltam. Pontosabban, gőzöm sem volt róla, mit vállalok. De becsülettel csinálom, úgyhogy a legkevesebb, hogy kiakadhassak néha, ha úgy esik jól. Ami pedig a „miért nem tudsz örülni annak, hogy a gyerekeiddel lehetsz?” mondatot illeti, valaki mondja már meg: az mégis hogy néz ki? Ülök otthon a fotelben és örülök? Végtelenül bántó mondat ez, mert azt feltételezi, hogy egy anya sosem örül a gyerekeinek. Pedig mind tudjuk, hogy ez nem így van. Csak épp másra is szüksége van. Olyan ez, mintha azt mondanám valakinek, hogy mostantól nem mehetsz sportolni, nem találkozhatsz a barátaiddal, nem űzheted a hobbidat – semmit, amitől jobban érzed magad a bőrödben. Viszont ehetsz fánkot, amennyit csak akarsz. Neked még ez sem jó? Hiszen szereted a fánkot! Egyébként pedig, ha egy munkahelyváltáson vagy egy szakításon képesek vagyunk heteken keresztül rágódni, megtanácskozni azt minden létező ismerősünkkel, akkor a gyerekneveléssel kapcsolatos panasznak igenis helye van az életben.Egy anya sosem dőlhet hátra, tudván, hogy más majd megcsinálja helyette, amit kell. Örök második/harmadik/negyedik a saját életében. És amellett, hogy anyának lenni a legnagyobb boldogság, egyben a legnehezebb, legmagányosabb műfaj is. Örülök, ha félévente látom a barátaimat. A férjemmel a fáradtságtól naponta öljük egymást, pitiáner vitákkal vágjuk haza a házasságunkat. Ha rossz az idő, sokszor napokig be vagyok zárva a lakásba a gyerekekkel, és bár sosem vagyok egyedül, a nap nagy részében mégis magányos vagyok. Korábban nem gondoltam, hogy egyszer majd azt érzem, bárcsak egy órára eltűnhetnék a családom elől. Meg, hogy időnként úgy teszek majd az autóban, mintha nem hallanám meg a gyerekeim kérdését. Húszadszorra, ugyanazt, amit tizenkilencszer tök kielégítően megválaszoltam már. És igen, ez elég ciki leírva is, de így van. Közben meg folyton utálom magam ilyenek miatt. Épp elég nehéz feldolgozni ezeket. Megbirkózni azzal, hogy többé nem én irányítom az életem és nem azt csinálom, amit, és amikor szeretnék. Semmi szükségem más ítéletére! Pedig, a társadalmi elvárás rögtön jön, a kismama pocakjának növekedésével egyenes arányban.

„Na, és milyen érzés?”

Először is: az áldott állapotban lévő nő (nem terhes, pfúj! hogy mondhatnék olyat?!) repkedjen a föld felett! Ha időbe telik felfognia a változást, vagy csak nem zeng ódákat, máris furán néznek rá. Mindig vágytam rá, hogy anya legyek. De másfél évnyi sikertelen próbálkozást, majd egy vetélést követően csendben, óvatosan mertem csak örülni a jó hírnek. Egyre nyomasztóbb volt, hogy az arcokon láttam a „na, ennek meg minek gyerek?” kifejezést, ha nem úgy ujjongtam, ahogy elvárták volna. Az ilyen-olyan ismerősök folyton simogatták a hasam, ami méhösszehúzódást váltott ki. Nagyjából a nyolcadik hónaptól előre kértem mindenkit, hogy ne tegye. Észleltem az elképedést, de nem volt kedvem idő előtt megszülni, hogy ők jófejnek érezhessék magukat.

Egy gyerek nem pottyan csak úgy ki   

Tehetünk úgy, mintha a szülés csupa móka, kacagás lenne, de nem az. Mégis, ha valaki nem úgy nyilatkozik, hogy "élete legszebb élménye volt", akkor megint jön a fura nézés. A lányommal két teljes éjszakán keresztül vajúdtam, a fiammal csak tizenkét órát. Olyan fájdalmat éltem át mindkétszer, hogy többször eljutottam arra a pontra, nem bírom tovább. Ez kellett ahhoz, hogy két kis csodával gazdagodjon az életünk. De, hogy a kedvenc programom lett-e a szülés? Nem. Megemlíthetném a császáros barátnőimet is, akik a tévhitekkel ellentétben igencsak megszenvedtek a babájukért. Persze, ismerek én is néhány nőt, akinek „szinte kipottyant a baba”. Tök jó nekik.   

Szoptatásról jót vagy semmit!

Hogy a szoptatás fáj-e, döntse el mindenki kedvére! Egy vákuumot képző kézi pumpával össze kell csípni kábé százszor a mellet. A bébi is pontosan ezt teszi. Mondják: ha helyesen teszed mellre a babát, nem fáj. Néhány nap után valóban megszokod. De az első negyven alkalommal?! Van olyan barátnőm, aki heteken keresztül (!) szenvedett, miközben a gyerekét etette. Hiába gyógyult be a sebe, azonnal felszakadt, újra meg újra. Ráadásul, egyik mellgyulladását követte a másik, mégsem hagyta abba a szoptatást. És tudom, hogy a tapasztalatait másoknak félve mesélné el, mert hülyének néznék. Utólag ugyanis mindenki úgy emlékszik, szoptatni a legegyszerűbb dolog.  

Mindenkinek elgurul néha a gyógyszere

Van, hogy egy anya mond vagy gondol olyat a gyerekeivel kapcsolatban, amit normál körülmények közt nem tenne. De három óra alvás után érthető, ha valaki mogorva vagy olyan csúszik ki a száján, amit később megbán. Természetes, hogy imádjuk a saját srácainkat, nem ismerek olyat, aki ne így érezne. De ez nem jelenti azt, hogy megszűnünk embernek lenni. A kedvencem, mikor a lányom hisztirohama egy boltban tetőzik. Hiába vetek be mindent, nem segít a szép szó, a figyelemelterelés, az emelt hang és más sem. Egy módszer marad: a lehető leggyorsabban elvinni a kiscsajt a helyszínről, kiragadni a helyzetből. Ilyenkor tud néhány anyuka úgy nézni rám, mintha maga az ördög lennék. És mintha ők maguk még sosem kerültek volna hasonló helyzetbe. Na, de ami késik, nem múlik!