Az első, amire a gyereket vállaló párokat fel kéne készíteni, hogy a kapcsolatuk meg fog változni. Ez jelent jót is, rosszat is. De ugyanaz sosem lesz többé.

"Ez már család, sokkal magasztosabb" - mondja félig viccelődve egy barátom, amikor arról beszélgetünk, hogyan alakul át a szerelem a gyerekvállalással. Sajnos, nem vagyok az a beletörődő típus, engem ez nem nyugtat meg. 

Tény, hogy a házassággal, gyerekekkel egy másik szintre emelkedik, sokkal több lesz a párkapcsolat. De másmilyen is lesz. A családdal az ember kap egy erős hátteret. Ugyanakkor, idővel felmerülnek olyan problémák is, amelyekre nehéz felkészülni.

Mostantól ez lesz az életem? Ezentúl anya/apa leszek, nem nő/férfi? Nem fogom többé érezni a bizsergést? Soha többé nem fogok lefeküdni mással? 

Szinte kivétel nélkül, az összes kisgyermekes ismerősömben felmerültek már ezek a kérdések. Nőkben, férfiakban is.   

Összeköltözünk, megházasodunk, gyereket vállalunk, családdá válunk. Pici babával az első évek hozzák az új élményeket, a boldogságot. De hoznak magukkal mást is. Kialvatlanságot, fáradtságot, feszültséget, konfliktusokat, monotonitást, rengeteg lemondást és állandó időhiányt. Ezekkel együtt érkezik az életünkbe a veszekedés, az egymásra mutogatás. Ebben az időszakban kezdődhetnek a problémák. Amíg a nő otthon babázik, a férfi dolgozik, jön-megy. Évekig teljesen más ritmusban élik az életüket. Egy anya sokszor egész nap a négy fal közt van egy, két, három gyerekkel. Nem érik impulzusok, nincs kivel beszélgetnie. Nincs ideje, energiája sminkelni, öltözködni, tetszeni. Örül, ha tud enni valamit két rendrakás és altatás közt. Sok nő érzi úgy ebben az időszakban, hogy nem tud mit mondani a férjének. Nem akar folyton a gyerekről beszélni, másról viszont nem tud. „Velem nem történik semmi!” Az együtt töltött idő az esti néhány órára korlátozódik és jó esetben a hétvégékre. De akkor is, már mindig ott vannak velünk a gyerekek. Nem csinálhatunk azt, amit szeretnénk, amihez épp kedvünk van. Mintha az élet mostantól soha véget nem érő feladatokból állna. Már nem nőként, férfiként vagyunk jelen a mindennapokban: anya és apa lettünk. 

Átváltunk egy másik csatornára. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy eltűntek a szerelmes SMS-ek, a vágyódás a másik iránt, a pezsgés. Visszanézve a telefonomban a férjemmel váltott üzeneteinket, az utóbbi hetekben csupa olyasmi áll bennük, hogy „hozzál tejet is” meg „csak később érünk haza”. Tény, hogy voltunk ennél sokkal romantikusabbak is egymással.Nemrég egy társaságban megkérdezte tőlem valaki, mit kell tudni rólam. Zavarba jöttem a rám irányuló figyelemtől, nem találkoztam ilyennel hat é, túl régóta. Az első mondatom az volt, hogy férjnél vagyok és van két gyerekem. Nem csak a kérdező, én is megdöbbentem a saját válaszomon. Ez volnék én? Mióta határozom meg így magam? Hová tűnt a lány, akit ismertem? Aki szeret nevetni, olvasni, fűben feküdni, futni a reggeli erdőben? Van még belőle valami bennem? Olyan régóta vagyok már csak „Anya” (pedig nem), hogy idő közben teljesen elfeledkeztem magamról.
Amikor elnézem a férjemet, rájövök, hogy nem csak az enyém, az ő élete is gyökeresen megváltozott. Észre sem vettük, és valahol elvesztünk ebben a nagy forgatagban, amit családnak hívnak. Mivel minden energiánk a gyerekekre megy el, egymásra alig marad. Nehéz így boldognak lenni. Akárhogy is nézem, két lehetőségünk van.

Az egyik, hogy kívülről kapjuk meg a vágyott figyelmet – ez a könnyebb út. Egy flörttől ideig-óráig jól tudja érezni magát az ember. De mi van utána? Hová vezet? Ha lecseréljük a szürkét, a problémásat, van rá garancia, hogy a következő idővel nem válik ugyanolyanná? Hogy más lesz, könnyebb lesz?

A másik út, hogy tudatosan, magunknak és egymásnak adjuk meg a korábbi figyelmet, tiszteletet, szeretetet. Hogy újra és újra megpróbáljuk visszahozni a hétköznapokba a szerelmet. Ez a nehezebb. Hogy lehetséges-e? Fogalmam sincs.    

Mi – alaposan benne az első hullámvölgyben – ez utóbbit próbáljuk most meg. Mindennapokba beleszorított kettesben töltött idővel, a másiknak újra tetszeni akarással, sok-sok türelemmel. Amit már most tudok, hogy mindez rengeteg plusz energia. Azt is tudom, hogy nincs más esélyünk. Egy életre tervezünk együtt, és nem mindegy, hogy az az élet milyen lesz.

Egy barátomtól bekeretezett fotót kaptunk nászajándékba, rajta egy idős pár és egy pap. A hátoldalára ezt írta nekünk: „Nem az a lényeg, hogy mi lesz, hanem, hogy addig mi lesz.” Sokat jelent nekem ez a mondat. A válságos időkben mindig eszembe jut.