A szoptatás az egyik legszebb dolog a világon. Már, ha megy. Mert van, hogy nem megy. De ettől még lehetünk jó anyák!
Szinte kivétel nélkül, az összes ismerősöm tanácstalan volt, amikor megszületett a babája és szoptatni kezdett. Honnan is tudták volna, mit kell tenniük? A szoptatás az a téma, amit már-már annyira természetesnek veszünk, hogy emiatt ritkán beszélünk róla teljes valójában. Nekem korábban például senki nem mondta, hogy de, az fájni fog, készülj fel! Meg, hogy lehetnek problémák a tejtermelődéssel, de nem kell túl komolyan venni! Vagy, hogy éjszaka háromóránként ötven percet leszel ám ébren, ez tulajdonképpen így néz ki! Pedig, sokat segített volna, ha mindez nem váratlanul ér.
A szoptatás magánügy!
Az első, ami a szoptatással kapcsolatban eszembe jut, hogy – éppúgy, mint a gyermekvállalás vagy a szülés – ez mindenkinek a magánügye. Ha akarsz szoptatni, hajrá! Ha valamiért nem akarsz, biztosan megvan az oka! Ha pedig akarnál, de valamiért nem tudsz, az egyetlen, amire biztosan nincs szükséged, mások kritikája. Azzal tele a padlás:
Ha igény szerint etetsz, egész nap a melleden lóg a gyerek, ősanya vagy! Ha szigorúan háromóránként szoptatsz, ne csodálkozz, ha elapad a tejed! Ha féléves kora után még anyatejes a gyereked, meg kéne már tanulnod elengedni! Ha nem szoptatod őt, ameddig szeretné, lelki sérülést okozol neki! És sorolhatnám.
Valaki elmagyarázhatná már, miért érdekes másoknak, hogy egy anya hogyan eteti a gyerekét.
Jaj, csak nehogy tápszeres legyen!
Mindenki így indít. Érthető, hogy elsősorban anyatejjel szeretnénk etetni a kisbabánkat. Mert az a természetes. Attól lesz egészséges a bébi, attól fog majd kötődni hozzánk. Ezt halljuk mindenhonnan. Aztán, ha valamilyen oknál fogva a szoptatás mégsem megy, akkor jön a lelkiismeret furdalás, a szégyen, a csalódás. Az érzés, hogy arra sem vagyunk képesek, amire minden más nő az.
Pedig, ha tudnánk, hány édesanya él még át hasonlót, talán nem éreznénk magunkat a világ legbénábbjának. Ha tudnánk, hogy nem ezen fog múlni, mennyire lesz szoros a kapcsolatunk a gyerekünkkel! De egy első gyerekes anyuka nem tudja mindezt.
Ami engem illet, először azt sem tudtam, hogy fogjam meg a gyerekemet. Összevissza csuklott a feje, és folyton kiejtette a szájából a mellbimbómat. A kórházban az egyik csecsemős nővér még azt is odavetette: ilyen melleknél mondjuk nem a gyerek a hibás, hogy nem bír szopni. Lenyűgöző empátia, ugye?
Kisebesedtek, rettenetesen fájtak a melleim, de nagyon akartam szoptatni. A tej viszont nem akart jönni. A kórházban, a második este Lencsi már nem tudott elaludni az éhségtől, ezért becsöngettem a nővérekhez tápszerért. Próbáltam nem felvenni a megjegyzéseket, hogy miért nem adom be éjszakára a gyereket, ha ilyenkor meg jelentkezem. Máig nem értem, miért van, hogy a csecsemős nővérek nem örülnek, ha egy mama szeretné megtanulni, és a lehető legjobban végezni a dolgokat. Miért jobb nekik, ha velük végeztetnek el mindent?
A csalódástól zokogva etettem meg a lányommal a pár milliliter tápszert hajnali kettőkor. Úgy éreztem, kész, vége, megbuktam. Tápszeres lesz a gyerekem. Mintha lenne különbség gyerek és gyerek közt ez alapján! Utóbb már mosolygok, hogy „és akkor mi van?”, de ott, azokban a napokban nem tudtam így felfogni.
Végre megindult a tejem, de csak bimbóvédővel tudtam szoptatni, amit az egyik kezemmel fognom kellett, csak párnákkal kitámasztva tudtam Lencsit etetni. A tejem mindig épp, hogy elég volt. Nappal és éjszakánként, szoptatásnak nevezett ötven perces kínlódás a félhomályban. Lencsi hol eltolt, hol rám cuppant, nyűglődött, karmolt. Sírt ő is, én is. Volt nálunk szoptatási tanácsadó, voltunk a szoptatási ambulancián. Azt mondták, mindent jól csinálunk, valami mégsem ment. Várjunk! Hát vártam. Amikor már közel álltam a feladáshoz (és az idegbajhoz), a harmadik hónap után egyik napról a másikra valahogy elkezdett működni a dolog. Lencsi meg tudta tartani a cicit, elhagyhattuk a bimbóvédőt. Végre én is olyan anyuka lehetettem, aki bárhol elvonul és diszkréten etet, ha kell. Tíz hónapos koráig szoptattam, szomorú voltam, mikor elapadt a tejem, de örültem, hogy addig is ment.
Csak az számít, hogy fejlődjön!
Amikor a fiam született, már biztos voltam benne, hogy a szoptatással minden rendben lesz, hiszen megy ez nekem. Csak azzal nem számoltam, hogy Bánk besárgul. Kezdődött elölről a tortúra. Alig lehetett felébreszteni, csak ímmel-ámmal evett. Teljesen besűrűsödött a vére, azonnal befektették a koraszülött osztályra. Noha itt tényleg mindenki nagyon kedves és segítőkész, szerencsés anyuka az, aki kihagyhatja az élményt. Éjjel-nappal neonfényben úszik a szoba, hogy a nővérek belássanak. Szigorúan háromóránként etetni kell, ébresztőórával beállítva. Előtte, utána mérni kell a baba súlyát, és ha nem evett eleget, „meg kell tömni” tápszerrel. Utána le kell fejni a tejet, aztán egy óra alvás és megint kezdődik minden elölről. A harmadik napon úgy éreztem magam, mint akit nem alvással kínoznak. Ott és akkor nem volt időm és energiám azzal foglalkozni, rászokik-e a tápszerre, rászokik-e a mellemre, ősanya leszek-e vagy hasonlók. A fiam élete múlt azon, tud-e rendesen enni. Pár nap alatt megtanultam, hogy nem számít senki véleménye! Az számít egyedül, hogy egy kisbaba egyen és fejlődjön!
Bánk három hónapos korára teljesen tápos baba lett. De nem bánom! Ha ma valaki azt mondja, egy gyereknek a legfontosabb, hogy anyatejet kapjon, én azt mondom, attól függ. Tegyünk meg mindent azért, hogy szopjon, de ne érezzük magunkat rossz anyának, ha nem sikerül! Ismerek babát, aki egy percig sem szopott, mégis elkerülik a betegségek és kiegyensúlyozott, boldog. És olyat is, aki anyatejes volt, mégis beteges. Az anyaság fokmérője pedig nem az, meddig kapott tejet a gyerekünk.
